8.

Szeptember 7, hétfő
A hétvégén egyetlen említésre méltó dolog történt csak, ugyanis a fiúkkal sajnos nem találkoztunk.
Ez nem volt más, mint hogy apám nem restelt beiratni engem abba az iskolába, ahová Sophie is jár, ahol a mai napon kezdődött el a tanítás. Ígyhát mától kezdve, minden hétköznap reggel 9-től délután 3-ig a suliban kell dekkolnom. Oké, 17 évesen nem remélhettem, hogy otthagyhatom a sulit, de úgy magával ragadott ez a "zenélősdi". Reggel egy enyhe gyomorgörcsöm volt az új suli miatt. Sophie az odaúton végig nyugtatgatott. Az épület előtt már jó pár diák várakozott, akik elég flegmán néztek ránk, amiért épp egy limóból szálltunk ki. Sophie elvezetett az osztálytermünkhöz.
- Lássuk! Ülhetsz velem, mert nincs padtársam, az első óránk pedig matek, Mr Rossettel, aki a legszigorúbb tanár a suliban, úgyhogy nem érdemes nála kihúzni a gyufát - megértően bólogattam, aztán leültem a padhoz, ahová vezetett. A tanár pár perccel később bejött a terembe. Szigorú arcú öregúr volt.
- Ms Smith? - nézett az osztályra. Én félénken felemeltem a kezem.
- Üdvözlöm iskolánkban - a tanár úr mosolyogni próbált, bár mosolya inkább íjesztő vicsorgásnak hatott. Mormogtam valami köszönöm félét, aztán ő elkezdte az órát.
Kb 15-20 perc múlva a teremben elkezdett ordítani a Drag me down.~I've got a fire for a heart...~ Csak pár másodperc után eszméltem rá, hogy a zene a zsebemből szól. Gyorsan kinyomtam, meg sem nézve ki hívott, majd rezgőre állítottam.
- Nem tudom, hogy a maga iskolájában mi volt a szokás, de nálunk Ms Smith, nem elfogadott a telefon tanóra közbeni használata. Most még csak figyelmeztetem, de legközelebb elveszem a telefonját és az igazgatóhoz küldöm - remek! Valószínűleg ilyesmire gondolt Sophie az alatt, hogy ne húzzam ki a gyufát. Mellesleg a telóm óra közben még négyszer remegett a zsebemben. Szünetben végre megnézhettem, hogy ki szeretne velem ennyire beszélni. A híváslistán ötször szerepelt a One Directionként elmentett szám. A mosdóba mentem, hogy visszahívjam őket. Remegő ujjal kattintottam rá a számra, majd a fülemhez emeltem a telefont.
- Nem bírod már nélkülem, hiányzom, igaz?
- Harry, ne ökörködj, hanem mondd,, hogy miért hívogattál!
- Tíz órakor elmentünk a házatokhoz Niallel és apukád közölte, hogy iskolában vagytok.
- Mi ezen olyan különös? A 17 évesek még általában járnak suliba.
- Hát mi ebbe így nem gondoltunk bele. A helyzet az, hogy el kéne kezdeni próbálni a koncertre, ahol ugye ti is felléptek.
- Mikor lesz a koncert?
- Jövőhét szerda este.
- Az már mindjárt itt lesz!
- Igen, ezért kéne próbálni. Mikor értek rá?
- Hétköznap háromtól, hétvégén pedig egész nap.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Várj Harry! Mielőtt letennéd, csak annyit kérdeznék, hogy ez melyikőtök telefon száma?
- Az enyém. Na nem is zavarlak tovább, jó tanulást! - mosolyogva jöttem ki a mosdóból. A terembe rohantam, ahol szóról szóra ismertettem a beszélgetésünket Sophienak.
- Na és hiányzik? - kérdezte kiragadva a lényeget.
- A koncertre nem mondasz semmit?
- Hiányzik?
- Na jó. Annyira, hogy az már fáj.
- Hűha! Neked tényleg bejön.
- Ja. Amúgy ezt pont te mondod? Egy nap többet gondolsz Niallre, mint bárki, sőt bármi másra a világon.
- Ott a pont - mondta barátnőm szomorkásan mosolyogva.
A tanárok minden órán hivatalosan köszöntöttek a suliban. Amikor az utolsó óráról is kicsengettek, Sophieval elképesztő sebességgel rohantunk. Már épp készültem felhívni Harryt, hogy végeztünk, amikor az épületből kiérve egy hatalmas limuzint pillantottam meg, ami - egy tábla szerint - ránk várt. Alaposan szemügyre vettem. Ez nem apujé volt. Sophieval félve odaléptünk a járműhöz. A sofőr ajtót nyitott nekünk, mi beültünk a limóba, ahol...ahol már négy fiú várt ránk. Liam, Louis, Niall és Harry. Ahogy megláttam, egyfajta izgatottság töltött el, amit többek között a mosolya és zöld szemei okoztak.
- Sziasztok! Indulhatunk az arénába, ahol a koncert lesz? - kérdezte Liam.
- Hát persze - mosolyogtam rá.
Az út alig egy óra volt, amit a fiúkkal végig baromkodtunk. Többek között Niall rájött, hogy még nem voltam a Nando'sban, így ő arról győzködött, hogy menjek oda. Állítása szerint amíg ott még nem ettem, nem is éltem. Louis egy kanállal piszkálta Liamet, aki a kanálfóbiája miatt ettől kishíján megőrült. Sophie ezen röhögött, valamint Niallt büszkévé téve ő is győzködött a Nando'sról. Harry végig engem bámult őrjítően vigyorogva, néha pedig valami olyasmit mondott, hogy tudja, hogy a hétvégén kikészültem attól, hogy nem láthatom. Annak ellenére, hogy igaza volt, ez egy nagyon pofátlan feltételezés.
Mikor megérkeztünk és bementünk az arénába, majdnem leesett az állam.
- Ez hatalmas - néztem végig a lelátón, ahol több ezer, sőt, több tízezer férőhely volt.
- Azt mondtuk már, hogy teltházas lesz? - hajolt a vállam fölé Harry a hátam mögül. Mondhatom, nem kicsit ijjedtem meg ettől. Harry aggódva pillantott rám. - Jól vagy? Teljesen lefehéredtél. Nehogy megint elájulj Ájulós!
- Most inkább hányni fogok - préseltem ki a szavakat a számon, majd az útmutató táblák segítségével a mosdóba rohantam és jóslatom szerint kidobtam a taccsot. A hátam mögül siető lépteket hallottam, amelyek - véleményem szerint - a mosdó ajtajában megálltak.
- Szükséged van valamire? Kérsz esetleg egy pohár vizet? - Harry remegő hangja rémültséget, enyhe pánikot tükrözött.
- A víz most jót tenne, köszönöm - Harry elszaladt a mosdótól, feltételezem pohárért. Amíg rá vártam, a hideg csempén összegubózva hallgattam a csendet. Ezt pár perccel később megtörte a csempéhez ütődő cipőtalp hangja. Valaki egy csapot nyitott ki mögöttem, azután egy kéz végigsimította a hátamat, majd a vállam fölött átnyújtotta a pohár vizet.
- Köszönöm - mosolyogtam a segítőkész Harryre. Miután belekortyoltam a vízbe, Harry segített felállni.
- Jobb már? - mondanom kell, hogy mennyire aranyos volt, ahogy aggódott? Nem hiszem.
- Sokkal - mosolyagtam rá, az ő arcára pedig kiült a megkönnyebbülés. Visszamentünk a többiekhez. Miután mindenki meggyőződött arról, hogy jól vagyok (Niall és Sophie kétszer kérdezett rá, Harry MÉG háromszor), megbeszéltük, hogy fog zajlani a koncert.
- Szóval úgy képzeltük, hogy ti kezditek és zárjátok a koncertet - kezdte magyarázni Louis.
- Az elején eléneklitek a versenydalotokat, aztán mi kb 10 számot. Az utolsó a Drag me down lesz. Ezután elsőként Sophie énekel egy általa választott dalt, ami lehet saját vagy cover. Miután ő letaglózta a közönséget, akkor jön Clara és zárásként mégjobban kikészíti őket - ecsetelte Liam az elképzelésüket. - Ma, mivel nem hiszem, hogy pár másodperc alatt kiválasztottátok a szóló dalotokat, így a duetteteket kell gyakorolni - négy órán át énekeltük a dalt újra és újra, néhány rövid szünettel, ami alatt a fiúk énekeltek el egy-egy dalt. Az ujjaim görcsben voltak a gitározástól és attól féltem, ha minden nap így próbálunk, akkor a koncertig elmegy a hangom.
Este nyolckor értünk haza. Sophieval pizsiben ültünk az ágyon és beszélgettünk.
- Mi újság Niallel? - kérdeztem arra célozva, hogy amikor épp nem én "lelkiztem" a szőke sráccal, akkor ő mély beszélgetést folytatott a barátnőmmel.
- Hát nem is tudom. Én egyszerűen megőrülök érte, de szerintem észre sem veszi. Úgy szeretem, hogy az már szinte meseszerű, ha érted mire gondolok.
Este még valami indíttatás miatt megnéztük az Alice csodaországbant és lefeküdtünk aludni.